Tanári élménybeszámoló 

Mengyán Pletikoszity Ildikó, Topolya

Határtalanul, Budapest - Topolya

Egy sikertelen Határtalanul pályázat frusztrációs következményeit elkönyvelve a 2014/15-ös tanévben, nagyon örültem neki, hogy az aktuális tanévben egy újabb iskola keresett meg minket partnerségi kapcsolat felvétele céljából. Be kell vallanom, iskolánkban mindössze néhány olyan kolléga van, akik mindent megtesznek azért, hogy a tanításon kívüli aktivitások tartalmasak legyenek. Ezen jelenség okainak elemzésétől ezúttal eltekintenék, a lényeg, hogy az iskola vezetése lehetővé tette, tolerálta három szervező- illetve kísérő tanár valamint a programban részt vevő 40 diák hiányzását a program lebonyolításának idején. Oktatási profil és tanítási nyelv tekintetében is vegyes iskola vagyunk, ezért a sok kérdés között felmerült az is, vajon részt vehetnek-e a programban a szerb tanítási nyelven beiskolázott diákok, valamint a gimnazisták és közgazdasági technikusnak készülő tanulók milyen arányban képviseljék az iskolát? Több ilyen és hasonló kérdés megválaszolása előtt azonban a kapitális kérdés mégis az volt, hogy miképpen tudunk mi a Délvidéken a budapestihez hasonló mélységű tartalmakat biztosítani? Egy dologban biztosak lehettünk, csakis az emberi erőforrásokra támaszkodva tarthatjuk az egyensúlyt, és kevésbé bízhatunk természeti, kulturális és társadalmi adottságokban itt Szerbiában.

A pályázati anyag elkészültével, amelyben oroszlánrészt a budapesti partneriskola vállalt, sok kérdésre kaptunk választ. Továbbra is nehéz volt számomra elképzelni, hogy miként válik egy csapattá a budapesti és a topolyai diákok siserehada. Az elképzeléseimben nehezen vehető akadályt azonban pillanatok alatt ugrotta meg a két csapat, amint Budapestre értünk. A megfelelő hangvétel, a hivatalos, mégis könnyed és közvetlen fogadtatás megalapozta a 2 x 4 együtt-töltött napot. Onnantól kezdve már minden könnyűnek tűnt. A Budapesten töltött 4 nap olajozottságát a pontos tervezés, a programok követése, a módszertanilag megalapozott számonkérés (feladatlapokkal) biztosította. A pedagógusok helyzetéről, az oktatás szervezéséről folytatott egyéni beszélgetéseink csak méginkább tartalmassá és izgalmassá, valamint hasznossá tették a programot.

Topolyán már régi ismerősként üdvözöltük egymást. Mindenképpen eredményként könyvelhetjük el, hogy a leginkább passzív kollégáink is érdeklődve figyelték miként zajlik a két iskola csapatának barátkozása, közös programja. Sikerült újabb 3 kollégát aktívan, feladatvállalással is bekapcsolni a barátkozásba. Jó döntésnek bizonyult a programba azon diákok bevonása, akik szerb nyelven tanulnak, de beszélik a magyar nyelvet, mert vegyesházasságú családból származnak. Külön színfoltjai voltak a művelődési műsorunknak, amelyből felvillant az itteni együttélés egy-egy mozzanata. A fogadó délutánon igyekeztünk diákjaink tehetségével "dicsekedni", így a humán erőforrásra támaszkodva alapoztunk és a következő napok tartalmilag már inkább a környezeti erőforrások felhasználásával zajlottak. Érdekes volt turistaként nézni a közelben található Kátai tanyára, vagy templomunkra, amelyre büszkék vagyunk, mert megmaradásunk egyik szimbóluma. Érdekes távlatokat nyit meg számunkra ez a tapasztalat az oktatás-tervezés tekintetében, különösen ezekben az időkben, amikor az elvándorlás tizedeli sorainkat.

A program során leginkább az olyan "emberi momentumok" ragadtak meg az emlékezetemben, mint az, hogy diákjaink rövid időn belül teljesen felszabadultan szólították meg a másik csapat tanárait, akárcsak saját tanáraikat. A vajdaságiak Marika néni megszólítással közelítettek házigazdánkhoz (ahogyan az Budapesten szokás) és tanárnő megszólítással fordultak hozzám a pesti diákok (ahogyan az itt szokás a Vajdaságban). Ákos, az egyik pesti diák pedig azt mondta a búcsú bulin (vagy valami ehhez hasonlót): "Tanárnő higgye el, nekünk sokkal érdekesebb volt ez a szerbiai ingerszegény környezet, mint maguknak Budapest". És ha ez egy diák beszámolója lenne, itt lenne a végén egy hangulatjel, mosolyra álló szájjal.